Az elmúlt időben sok mindennel foglalkozom, minden részét szeretem. Viszont 2021.11.25-én a 35. születésnapomon történt számunkra egy tragédia, ami rengeteg mindent megváltoztatott. Alig telt el pár nap és tudtam, hogy erről másnak is beszélnem kell. Azért, hogy tudjak azoknak a nőknek segíteni, akik egyedül vannak, akik egyedül érzik magukat ebben a helyzetben, akik nem tudják, hogyan feldolgozni a történteket, nem tudják hova forduljanak és azt érzik mindennek vége.
Egy olyan saját történetet szeretnék elmesélni, ami szinte átöleli az egész életemet és a férjem életét. Nyílt leszek, mert hiszem, hogy nőknek tudok/tudunk ezzel segíteni, hogy tudják NINCSENEK EGYEDÜL, mindig van segítség, és kiút, még akkor is ha ő úgy gondolja, hogy nincs.

A téma pedig a vetélés.

Ahogy a statisztikákat néztem és beleástam most magam, a nők nagy százalékát érinti ez a téma. Vajon miért van az, hogy kevesebbet hallunk erről? Nem hiszem, hogy ezt a kérdést meg kellene válaszolni, biztos neked is van elképzelésed, hogy miért nem beszélnek a hölgyek az életük ezen eseményéről.

Van olyan, amikor valaki nem is tudja, hogy ezen átment. Most viszont arról szeretnék mesélni, hogy ez a mi életünkben, hogy alakult és mikor mit éreztünk előtte, közben, utána. Hogy nehéz, hogy fáj, hogy szomorúak vagyunk. Mit éreztünk mikor megtudtuk, mikor a kórházban a vizsgálatra vártunk, hogy viselkedtek az orvosok, az ápolók és a körülöttünk lévők.

Nekem az írás egy terápia. Jót tesz, hogy megfogalmazhatom saját magamnak, hogy mikor min mentem keresztül, és úgy érzem és gondolom, hogy igenis, ha már így alakult, akkor meg kell élnünk ezt az érzést és nem a szőnyeg alá seperni. Ugyanis életem során eddig is úgy gondoltam, hogy minden történésnek meg van a miértje. Legtöbb esetben nehéz elfogadnunk és megélnünk, mert mélyre visznek ezek, de napról napra többek és edzettebbek leszünk. Ez már-már hangozhat közhelynek is, de ebben a blog sorozatban egy mondatot sem fogok annak érezni. Mivel minden ilyen mondat mögött súlyos átélt érzések vannak. Ami valószínű nem csak nálam van, volt így. Hanem több száz vagy ezer nőnél, aki ezen a folyamaton átment. Csak lehet ők nem beszélnek róla, mert nem tudnak. Szeretném leszögezni, hogy ez teljesen rendben van. Mindenki máshogy dolgozza fel a gyászt, más folyamatokon megy keresztül. Ez az én történetem, bízom benne, hogy lesz köztetek olyan, aki annak érdekében, hogy másokon segítsünk, elmeséli az ő saját történetét.

Több bejegyzésen keresztül tudom csak bemutatni, az érzéseket, helyzeteket, miérteket, ezek fognak eljuttatni a mai blog írós napig, mert igen messziről szeretném kezdeni ezt a témát. Van miről beszélni. A hitrendszerekről, amit a társadalom ismétel, amit „elvárnak”, amivel akár évekig is megnehezíthetik a mindennapokat és lelkileg bántjuk magunkat miatta.

A célom ezzel elsősorban az, hogy könnyítsek ezzel magamon, valamint, hogy elmondjam, hogy egy nő a sok közül, akinek hétköznapi élete van, Ausztriában él, 35 éves, hogy élte ezt meg. Ha már egy embernek segítek legyen nő vagy férfi (apuka), már elérte a bejegyzés a célját.  Biztos vagyok benne, hogy többen vagytok az olvasók között, akik egyedül éreztétek magatokat, jó lett volna egy olyan segítő kéz, aki akár csak azt mondja: „Minden rendben azzal, ha rosszul érzed magad!”

Ahogy észreveszem, az anyukák magukat hibáztatják, szégyenkeznek, és az a kis önbizalmuk is elszáll, ami addig volt.

A következő bejegyzésekben erről szeretnék beszélni, hogy NEM VAGYTOK EGYEDÜL. És rendben van, ha rosszul érzed magad, hogy sírj nyugodtan ameddig akarsz, hogy gyászolj. Nők vagyunk, érzünk, nem kell mindig erősnek lenni. Minden érzést meg kell élnünk, hiszen azért vannak ezek az érzések. Elfelejtjük sokszor, hogy nők vagyunk a mai világban.

Nem vagyok pszichológus, se tanácsadó, és nem tudom megmondani, hogy neked mit kell csinálni, hogy jobb legyen. Azzal tudok segíteni, hogy nőket, családokat mutatok neked, az ő történetüket, és azt, hogy van segítség, hogy van megoldás, nem kell egyedül végig csinálnod.

Fáj, baromi szar, biztos más körülményben is vagy mint én. Ez is normális. De mindig van egy aprócska pont, ami összeköti a történetemet a tieddel.

Hadd segítsek. <3