Gyorsan érkezett hozzánk, olyannyira, hogy sírtam, amikor kiderült. Kész vagyok rá?
Félelmek, kérdések sokasága borított el. Aztán napról-napra nyugodtabb lettem és ő egyre jobban jelezte itt létét. Húzódott, szúrt viszonylag gyakran, de figyelmeztetésnek fogtam fel, hogy lassítsak; mert az ment a legnehezebben.
Aztán ahogy teltek a hetek ellátogattam egy közelben lévő – leírása alapján – antropozófus szemléletű orvoshoz, akivel csak beszélgetni szerettem volna. Ekkor a 8. hétben voltam, semmilyen korai vizsgálatom nem volt és nem is kívántam a vizsgálódást még. Ez mint főbűn ill. hogy nem volt egy évnél korábbi cytológiai vizsgálati eredményem, borított nála minden elvet. Három féle úton – módon vezette le, hogy hogyan fogok meghalni karomban a csecsemővel, ill. szerinte képtelen leszek a szülésre, ahogy így rámnéz és hallgat. Hozzátenném, hogy szóhoz sem jutottam, először a sokktól, hogy egyáltalán nem erre számítottam, másodszor a könnyeimtől, amelyek akkor már megállíthatatlanul folytak.
Azért írom le mindezt (enyhébb formában, mint ahogy érzékeltem és megéltem), mert fontos indukátor volt és egyben vállalom a felelősséget mindenért, tehát nem a doktor urat szeretném hibáztatni. Ami tévedés volt, hogy egyedül mentem erre a találkozóra, a Férjem nélkül.
Ezen élmények hatása alatt találkoztam egy kedves ismerőssel, akinek kifakadtam és ő egy telefonszámot nyomott a kezembe. Bár nem szeretek telefonon beszélni idegenekkel, de akkor és ott egy határozott érzés fogott el: „azonnal fel kell hívjam ezt a nőt!”. Ő egy angyal volt! Pontosan tudta mit érzek és min mentem keresztül. Olyan fokú empátia sugárzott belőle (telefonon keresztül is), mellyel ritkán találkozni. Elmondhatatlanul boldoggá tett és erőt adott, illetve egy nagyon jólirányzott kérdéséért hálás vagyok neki a mai napig: „Ez az élmény megerősített vagy eltántorított arról az útról, amin haladni szeretnél?” Belsőmben azonnal tudtam a választ és egy órával később megvoltak a 13. hétre az időpontjaim a vágyott doktornőhöz és szonográfushoz, ill. 11. hét környékére a bábához. Megnyugodtam és hálát adtam a Jóistennek a gondoskodásáért!
Elérkezett a nyár, sokat voltunk vízben, kertben, természetben.
Valahogy csendesedtek a jelzések és én tettem a dolgom már visszafogottabban. Egy este viszont kikívánkozott belőlem egy mondat, amit a Férjemnek kellett kimondjak: „Úgy érzem sokszor, mintha nem is lennék várandós.”
Valahogy elmaradtak a reggeli nyújtások és belső kapcsolódások Vele, de elhesegettem arra fogva, hogy sok a tennivaló. Majd amikor a nyár derekán nagyon enyhe vérzés indult meg, először magamnak sem mertem bevallani, de sejtettem, hogy elindult. Az első gondolatom az volt, hogy kivárok és ebben a Férjem is maximálisan támogatott. Kivártunk 3 napot, amikor is nyilvánvalóvá vált a vizsgálat során, hogy jól érztem. Visszafordult.
Hittem és bíztam abban, hogy képes a testem erre a folyamatra, hisz már elindult; így este megkezdődött a tisztulás. Fájt, másképp mint a menstruáció, mélyebbre hatolt bennem, nehéz volt már kívülről nézni magam, de fájdalmában is felemelő volt megélni.
Láttam, hogy a Férjem akkor fogta fel az egészet, amikor a fizikai részek távoztak belőlem.
Az első legintenzívebb nap másnapjára volt időpontom a bábával. Örömömben sírtam, hogy milyen csodásan rendezte ezt is a Gyermek. Mint sok minden mást is…
Kb. 3 napig zajlott a folyamat, miközben sokat sírtam, pihentem, táncoltam és írtam. Kiírtam magamból mindent cenzúrázatlanul. Leírtam minden haragom, bánatom és amiért hálás vagyok, hogy mi mindent megváltoztatott bennem és körülöttem – ez sokat segített! Majd egy kis szertartással, tűzzel , dallal, szóval és egy kis növekedő hársfával köszöntük meg neki azt a sok tanítást, amivel megajándékozott minket ezen rövid idő alatt!
Nagyon gyógyító volt ezt itthon, szabadon megélni, de sok belső munka várt rám ezután is, mert hátra kellett hagyni az elvárásokat; azt hogy eljön a február, de nélküle; a félelmeket és szorongásokat. Ez a munka a mai napig tart…
Az alábbi verset szülte az elengedés:
Nagy utazás
Könnyekkel és vérrel búcsúzok,
A megértésre várva roskadok.
Az idő tükrében megmártózva,
Hangos és hangtalan vagyok.
Ismeretlen szeretet és arctalan,
Mely taszít s emel minduntalan.
Voltál mindig s leszel velem:
Tanítóm, Barátom, Gyermekem.
Hálával a szívemben őrizlek,
és engedlek Utadon, Végtelen.
A történetem megosztásával szeretnék hozzájárulni ahhoz,hogy minden nő teljeskörűen tájékoztatva legyen a lehetőségeiről, hogy szabadon tudjon dönteni a létező összes információ birtokában!