Az első.
Már egy éve semmi, szinte ciklusom sincs. Valami más, változik, érzem. Tesztelek, halványan, de ott az a bizonyos második. Boldog vagyok s rettegek. Pár nap múlva vizsgálat. Vastag nyálkahártya, felpuhulás látszik. Kapok progeszteront, biztos ami biztos alapon. Egy hét múlva mehetek vissza. Boldogságom határtalan.
Ismét hétfő. Aznap reggeli pisilés után megyek kezet mosni. Gluggy-glugy, érzem. Elönt a pánik. Vér. Délutánig ki kell bírnom.
Az ultrahangon látszik a mi kis csodánk. Apró kicsi pötty. Boldogság, szinte sírásig. Másnap vérzés, görcs. Orvost felhívom, belefér, ne aggódjak. Két napig fekszem a kanapén, próbálok hinni a csodákban, de nem megy, itt most nincs helye. Furcsa lebegés a valóság és a remény között. Negyednap ismét teszt. Negatív. Elment úgy, hogy el sem tudtam tőle köszönni, meg sem tudtam köszönni, hogy itt volt velünk egy picit.
Pár nap friss, piros vér, s elmúlik, mintha nem is lett volna. S valaki szerint nem is volt.
A második.
Hülye vagy, hogy elhitted, sikerülhet. Hogy az első kis pötty után nektek is megadatik. Nagy barom vagy. Mégis mit gondoltál?
Ülök az ultrahanggal szemben. Mellettem egy középidős kismama, előttem megy be. Izgulok. Két hete, mikor legutóbb itt voltam, normál méretű petezsákot láttak. Rettegek, hogy nem stimmel valami. Hiába voltam egy hete maszekban, ahol megnyugtattak, minden rendben van.
Érzem, hogy baj van, talán az anyai ösztön, ha lehet erről beszélni egy kezdetleges terhesség során. Elmúlt három napot végigsírtam. Mondtam A-nak, nincs rendben. Nyugtatott, ne aggódjak. Az aggódás nem tesz jót. Tudom.
Én következem. Monoton levetkőzök, beszélgetek a szonográfussal. Nem vérzek, ez nagyszerű. Felfekszem. Remegek. Hüvelyit csinálunk, ha nem baj. Persze.
Nézi.
Csönd.
Csak nézi.
Mennyi idős?
Nem volt vérzésem legalább 10 hete. A peteérésem úgy 4-5 hete lehetett.
Üresnek tűnik. Már szívhangnak kellene lennie. Nézi. Valami van a sarokban, de nem tudni mi. Kedves.
Jöjjön vissza egy hét múlva szerdán. Akkor már doktornő is itt lesz.
Kimegyek, felöltözöm, kint hideg van. Átmegyek a várótermen, s csak reménykedem benne, a maszkom nem ázott át, ahogy próbálom visszafojtani magamba a sírást. Az utcán már nem bírom tartani magam. Felhívom a főnökömet a szerda miatt. Rendes. Ha gondolod, nem kell bejönnöd utána. Szeretnék menni, legalább eltereli a figyelmem. Amíg dolgozom, nem a problémáimmal foglalkozom. Beülök a Picikébe. Most már bőgök. Ne sírj, csitítom magam, még haza kell vezetned. Csak a csönd telepszik rám két orrfújás között. Melegem van, leveszem a kabátom, de míg így is ver a víz. Bekapcsolom a hűtést, melynek eredményeként megfázom.
Eltelik egy hét. Monoton. Készülök a legrosszabbra. Nem sírok, csak olvasok. Olvasni jó. Egy másik világban vagyok, nem ott, ahol lennem kell. Ott könnyű, nincs fájdalom. Az elsőt is túlélted, ezt is túl fogod.
Reggel 8-ra megyek. Üres a váró. Utána megyek dolgozni. Jön a szonográfus, mindjárt a doktornő is. Már annyira nem félek, tudom mi lesz.
Vetkőzöm, felfekszem, várom az ítéletet. Szép nagy petezsák, de mintha most is üres lenne. A sarokban talán valami van.
Mennyi idős?
8 hetes.
Nézzünk hasit is.
Egyszerre örülnek, valamit találtak. Várjunk jövő hétig, de akkor a doktornőm nem lesz. De arrébb a petezsák alakja sem kielégítő. Nem szeretnék várni. Az csak rosszabb. Rendben.
Műtétet szeretnék. Még egy otthoni vetélést nem fogok túlélni.
Rendben. Nem lesz akadálya. Át kell jönnie az SZTK-ba, de egy picit várnia kell.
Menjek bejelentkezni?
Nem, átvisszük a papírjait. Fogjuk szólítani.
Megköszönöm. Mindenki együtt érző, kedves.
Remélem, legközelebb jobb hírekkel szolgálhatok.
Várok, de most a tömegben, mindenhol kismama. Igyekszem nem sírni. Hallom az NST vizsgálóból kiszűrődő hangokat. Dobog a pici szíve. Ne gondolj rá, zárd ki, próbálj nem oda figyelni, mantrázom.
Barátnőmnek írok, felszínes beszélgetés csak, de mégis jól esik, kapcsolódás a külvilághoz, mielőtt magamba zuhannék.
Kijön a hölgy, már hívnak is, nem kell sokat várnom. Rendesek. Akkor műtét, hétfőn, addig kell vérvétel, vércsoport, vizelet vizsgálat. Rendben, köszönöm. Sajnáljuk.
El kell mennem dolgozni. Kedvesnek kell lennem a betegekhez. A patikához rövid út vezet, azalatt felhívom A-t. Röviden tájékoztatom, lerakom, anyum is hív. Most boltban vagyok, nem tudok beszélni, majd később. Veszek csokit, jó sokat, két kólát, kelleni fog a naphoz. Mire beérek, teljesen összeszedettnek tűnök, remélem.
Másnap reggel vérvétel, éhgyomorra érkezem. Szerencsémre nem kérdeznek sokat, még a vércsoport meghatározáshoz sem nekem kell leadnom a papírt, így nem kérdezik meg a szülés várható idejét, mint legutóbb. Pénteken mehetek az eredményért.
Minden a legnagyobb rendben. Csak egy COVID teszt kell, a két oltásom miatt. Olvasom. Nem is tudom, mikor olvastam ennyit. Már-már függőség.
Fáj a mellem, a progeszteron teszi, vasárnapig használnom kell a korábbi vetélés miatt. Csak a műtétig húzza ki, utána minden rendben lesz. Ahogy felkelek, mintha meghúznák a melleimet, feszül, húzódik, fáj. Nehéz nem rá gondolni, a hormonjaim még dolgoznak.
Hétfő reggel van. Elbúcsúzom A-tól, aki bevitt a kórházig, ő nem jöhet be. Egyedül megyek. A szakrendelő előtt várok két másik társammal.
Nézem a karikagyűrűmet, zavartan babrálok vele. Belém villan a felismerés, elfelejtettem levenni otthon. Elrejtem a leleteim közé, remélem nem fogják ellopni, azt nem élném túl.
Behívnak, zavaromban még az ajtót is elfelejtem becsukni. Rám szólnak. Elnézést kérek. Papírok rendben, mehetek tesztre. Ügyes kézzel, finoman feltolja az orromba, szinte meg sem érzem. Kabát még mindig rajtam, pedig nincs hideg.
Végre mehetek fel a szobába. 24-es kórterem, 1-es ágy, ajtótól rögtön balra. Levetkőzök, felveszem a hálóingemet, köntösömet odakészítem az ágy mellé a könyveim társaságában. Kirakok két betétet is, szükség lesz rá. A vizemet, ebédemet ott felejtem a szekrényben.
Hívnak, menjek le ultrahangra, megnéznek még egyszer. Flip-flop papucsot találtam csak otthon, azzal csattogok le. Kint hűvösebb van, szerencsémre a köntösömet is felvettem. A maszkomat viszont elfelejtettem. Mikor leérek, pont akkor megy be valaki, így várnom kell.
Mehetek. Monoton bugyi le, felfekvés az ágyra, láb szét, ultrahang be. Vérzés még mindig nincs. De sajnos baba most sem látszik, csak valami a sarokban. Mehetek vissza az osztályra, sajnálják. Én is. Zavaromban elfelejtem letörölni az ultrahang zselét. Kezembe nyomják a papírt, akkor jut eszembe.
Fölmehetek. Várnom kell, míg be tudunk jutni az előkészítőbe, ahol a tágítót felhelyezik. Hozhattam volna zsebkendőt. Bemegyünk, az ápolónő, az orvos és én. Szembe velem szépen kikészítve a szükséges eszközök. Ledöbbenve nézem, észreveszik.
Ez a pamacs csak a fertőtlenítésre szolgál, ez a kacsa, amivel egy picit szétfeszítem, de ez biztos ismerős a rákszűrésről, ezzel a nagy fogóval – mutat a harmadik eszközre – fogom majd fertőtleníteni a hüvelyedet, ez a pici pedig a tágító lesz. Ne aggódjon. Ettől megnyugszom.
Felmászom az ágyra, láb szét a magasba.
Lazuljon el, az segíteni fog. Gondoljon valami szépre.
Hát, köszönöm. Véletlenül kicsúszik, de nevetünk rajta, a helyzet komikumán.
Csíp, ahogy a külső nemi szervemet fertőtlenítik. Ha ez ilyen, milyen lesz a többi? Szegény vaginám. Érzem a rosszallását. Még nem tudja, mi vár rá, remélem meg tud bocsátani. Érzem, ahogy a hideg fém belém csúszik. Nem olyan szörnyű. Matatnak lent, furcsa érzés.
Köhögjön.
De nem tudok köhögni direkt. Egy picit nevetek, ez nem fog menni. Össze kell szednem magam, menni fog. A harmadik próbálkozásra sikerül, gyorsan belém is kerül a tágító. Azzal a lendülettel jön a görcs. Még egy pici matatás, kapok egy gézkötetget, ami helyén tartja a tágítót. Mehetek.
Nagyon ügyesen viselte. Egy picit megnyugszom, legalább valami jól csináltam. Végig tudtam lazítani. Két órát kell feküdnöm.
Visszatotyogok az ágyamba. Terítek le betegalátétet. A görcs hol jön, hol megy, de nem vészes, enyhe menstruációs jellegű.
Előttem császároznak. Kihozzák a friss anyukát a műtőből, aranyórára. Szörcsögőn sír a kicsi, próbálok nem vele sírni.
Még nem telt le a pihenésre adott idő, de szólítanak. Hirtelen elfog a rémület. Még nem is voltam pisilni. Kimehetek? Persze. Félek, elhagyom a pamacsot, ezért óvatosan pisilek.
A műtő régi, hideg. Bemutatkozik az altató orvos, az asszisztens is. Kedvesek. Picit várni kell az orvosomra. Addig felfektetnek. A lábamat lehetetlen szögbe kell felemelnem, beakasztanom.
Csússzon előrébb. De én csak vergődök égbe emelt lábakkal. Fogja meg a két rudat, az segít.
Jobb karomra vérnyomásmérőt helyeznek, meg sem merem nézni. Bal kézfejembe kapom az altatót. Beszélgetünk.
Mivel foglalkozik?
Gyógyszerész.
Melyik védőoltás a jobb? A műtősfiú kérdezi.
Miért kérdezed? Már úgyis Pfizert kaptál. Nevetgélünk.
Mivel altatnak?
Fentanyllal és propofollal. Az előbbit már be is adhatják. Furcsa, szédelgős, lebegős érzés. Eltompul a külvilág. Még egy picit várni kell.
Szörnyű ez a fentanyl.
Pedig mások mennyi pénzt kiadnának érte.
Jön a propofol. Felém tartanak egy maszkot, amiből áramlik a levegő. Megkérdezem. Oxigén.
Eszter, kész vagyunk a műtéttel.
Mintha átraknának az ágyamra. Fel kell vennem a meleg zoknimat, de csak álomképekben látom. Kaphatok inni? Nem, majd ha kimegy az altató hatása. Alszom.
Szia A! Végeztek a műtéttel, jól vagyok. Hívom. Tudom, előbb hívtál. Pihenjél. Nem vagyok benne biztos, hogy szóltam már neki.
Bejön az ápolónő. Szomjas vagyok, megkérem, vegye ki a táskámból az innivalóm, de ő kedvesen idehozza az egészet. Nem tudok lehajolni a vizemért.
Szorítom a bugyi nélküli betétem a két lábam között, mintha az életem, méltóságom múlna rajta. Érzem, ahogy kibuggyan, folyik a vérem, le a hátamig, pedig annyira igyekszem összezárni magam.
Fáj a hüvelyem, a méhem, kívül, belül. Hasra feküdnék, aludnék, de nem tudok, túl nagy a fény, a betét elmozdul, jaj, csak azt ne.
Mikor lehet bugyit felvenni? Mintha azzal visszakapnám a méltóságom. Ellenőrzik.
Cserélhetek. Elkecmergek az ágy szélére, egyik kezemen a branül, fáj, ha nagyon mozgatom, másikkal az alátétemet húzom, igazítom. Felülök, várok egy picit, kijöjjön a vérem. Kiválasztom a bugyim, igazítom a betétemet hozzá, de túl keskeny, keresek másikat. Felemelkedem óvatosan, lenézek. Nyitnak egy csapot bennem, megindul, folyik, pirosan beterítve az ágyon hagyott betétem. A lelkem vele együtt távozik belőlem.
———————————————–
Terhességi tesztet adok el. Esemény utáni tablettát lehet vény nélkül venni? Három lányunk van, nem tudom, mi legyen. Mennyi idő után mutatja ki? Hol lehet érzékenyebbet kapni?
Mereven bámulom a papucsom pántjait. Hátra szeretnék menni, senki se lássa a könnyeimet. De ki kell szolgálnom. Még mosolyogni is próbálok a maszk alatt.
Fekszem az ágyon, filmet nézek. Öntudatlanul a hasamat simogatom. Rájövök, már nem lakik ott senki. Elhúzom a kezem, de nem tudom hova rakni, nincs helye ebben a más állapotban.
Szeretnétek gyereket? Mikor szeretnél szülni? Már lenne kettő. Egy pici meg egy nagy, akiket ők is látnának, nem csak én.
Van két kis gyermekünk, lélekben, nem testben. Már megszülettek volna.
Anya vagyok, szülő vagyok.
Zsálya