16 éves voltam, amikor édesanyám úgy döntött, hogy az életét nélkülünk (gyermekei nélkül, öcsém ekkor még csak 5 éves volt) szeretné tölteni így a bejelentése után másnap repülőre ült és elköltözött külföldre. Elég nehezen teltek az évek. 19 évesen vágyva édesanyám szeretetére kimentem hozzá. Azt hittem tudtam mit vállalok. De nem sajnos. Édesanyám férjhez adott egy bevándorlóhoz. Tudtam mire készül. De mégis csak vágytam a szeretetre. Testiség nem volt a férjem és köztem. Hisz csak a papír kellett neki. Viszont szerelembe estem odakint. 6 hónappal később a legnagyobb boldogságomban rájöttem, hogy babát várok. De 19 évesen naívan, rá kellett döbbenjek, hogy a csöppségnek csak én örülök. Kint nem volt segítségem és a kényszer férjem sem örült ennek a hírnek, így kifizette a jegyemet haza, hogy vetessem el. Hazaértem. Összetörve, szinte gyerekként. Az orvos kiírt abortuszra. De hamar rájöttem, hogy nem tudom megtenni. Így döntöttem. Felnevelem egyedül a kislányomat. A hercegnő után akartam elnevezni az én kis csodám. Még egy hónapig minden rendben volt. Elterveztem mindent hogyan tovább. De a magzatom döntött. Vérezni kezdtem. A kórházban pedig kiderült hogy levált a méhlepény. Elhagy engem. Azóta elváltam. De visszatértem párszor abba az országba és ott készült el a vetélés után 1 évvel a tetoválásom. Egy madárka. Arabul pedig alatta Diana neve.
